Rájöttem valamire, mialatt pár hónapos rokonleányomat, Esztert ringattam a karomban. Nem akartam elaltatni, csupán azt szerettem volna, hogy nyugodtan megmaradjon a kezeim között. A végén mégis enyém lett a győzelem. És ez az, amire rájöttem. Ez a legnagyobb győzelem, amit eddig elértem. Persze volt sok győzelem, amit elértem az életemben, de ez egy igazán meghatározó dolog. Kicsit fura és annál inkább szentimentális. Egy gyerek elaltatásáról akarok kisregényt írni? Ez bárkinek megy... És ez igaz is. Mégis, számomra ez valamiért nagyon nagy dolog. Mikor Olaszban voltam, az ottani kölökkel nem volt nehéz dolgom, épp csak kibújt az anyaméhből, nem voltak nagy elvárásai, csak ráraktam a mellkasomra és szinte azonnal el is aludt. Volt ugyan néhány alkalom, mikor hosszú perceken keresztül kutyagoltam karomban a pislogó aprósággal, mire sikerült rávennem, hogy szenderüljön álomra. Aztán meg azért kellett lejárnom a lábaimat, hogy maradjon is abban az állapotban. Jó pár zoknim vált Olaszország áldozatává, de nem bánom. A legszebb időszak volt az, mikor ott volt már a baba, és rám várt a feladat, hogy figyeljek rá és elaltassam. Hihetetlen érzés volt, mikor először a karomban tartottam egyáltalán. Akkor még csak pár napos volt és életemben először fogtam olyan pici gyereket. Még most is emlékszem, ahogy a karomba vettem, sírt szegény, rá néztem és azt kérdeztem tőle "miért vagy ennyire pici?". Nem tudtam hogyan fogjam, mit kezdjek vele, nem akartam "elrontani" őt. Persze az anyja is ott volt a szobában, de akkor rám hárult a feladat, hogy megnyugtassam a pici lényt.
Hát ezzel az itteni aprósággal nincs ilyen könnyű dolgom. Már nagyobbacska, kicsit többet ért a világból már, és sokkal jobban igényli a figyelmet. És mivel még csak most találkoztam vele, nem is értem, hogy mire hogyan reagál, mire milyen szokás alakult ki benne. Az olasz gyerkőccel könnyű volt, mert ott a kezdetektől ott lehettem, ismertem minden sírását, hogy hogyan szerette ha kézben tartják, hogy hogyan tudott a leggyorsabban elaludni. Eszti kemény piskóta még számomra.
Csütörtökön voltam náluk, sétáltunk egy nagyot, majd megebédelt és rám lett bízva, hogy lefoglaljam. Féltem és aggódtam, mert ő sokkal nyűgösebb, mint az olasz kölök volt. Még nem ismerem, hogy mire hogyan reagál, hogy evés után milyen gyorsan lesz álmos és hogyan lehet elaltatni. Pár nappal korábban, mikor szintén ott voltam, szegényke nagyon elálmosodott, de nem tudott lenyugodni és csak elfeküdni, hagyni, hogy elaludjon magától. Keserves sírásba kezdett. Átadtam az anyukájának, de ő is alig bírta megnyugtatni szegényt. Legalább negyed óra kellett hozzá, hogy a sírás abba maradjon. Szörnyű nézni és hallgatni is. Hát ezt akartam nagyon elkerülni csütörtökön. Elfektettem a karomban, ringattam, ide-oda sétáltam vele a lakásban. Feltűnt korábban, hogy a konyhában lehet a leggyorsabban megnyugtatni, így most is ezt a helyet választottam. Hatalmas ablakok néznek le az utcára. Tehát sétálgattam, ringattam. Nem azt a lágy, lassú ringatást kell elképzelni. Hiszen nem is elaltatni szerettem volna, csak nyugodtan tartani. Végül teljesen elnyugodott és el is aludt. A napom fénypontja volt. Már az sem érdekelt, hogy kint szakadt az eső és nálam nem volt esernyő a hazafele úthoz. Csak néztem Esztit, ahogy a karomban feküdt és hangosakat lélegezve alszik. Annyira aranyos volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése